-  Vállalva Ady sorait: "Vagyok mint minden ember: fenség, / Északfok, titok, idegenség, / Lidérces messze fény, / Lidérces messze fény." S mint ilyen, valahol a tűzvészmagvú napkorong és az örökmécs között.

-          Mondd el ifjúságod egy boldog és egy boldogtalan pillanatát!

 -    Némi megkönnyebbítő feledékenységgel visszaemlékezve: az ifjúság egyetlen boldog pillanat volt, egy olyan burokban, melynek védelmében önfeledten hihettem, örökké tart, s hogy a halál csak e burkon kívül létezik, már ha van egyáltalán. A burok szétrepedt, mégsem voltam annyira boldogtalan, mint amikor rájöttem, kiderült, hogy nem a Jézuska hozza a karácsonyfát.

-          Első versed?

 - Kilencéves koromban született. Borzongatóan édes, mágikus pillanat volt, jövővel, sorssal eljegyző, életegésszé táguló pillanat; felvillanó, öntudatlan tudás, hogy mélységesen közöm van, lesz, lehet valamihez, ami egy kicsit több, mint a puszta élet.

-          Mi a kaland számodra?

-          A megismerés.

-          Voltál-e életveszélyben?

-          Többször, több síkon is. Egészségesen, erőm teljében, az életösztönt legyőzve, tudatában a kockázatnak kerültem olyan helyzetbe, hogy odaveszhettem volna. És támadt meg betegség, rögvest világra jöttem  után, amikor édesapám egyik barátja, a zseniális "Alaj doktor bácsi" mentett meg a biztos pusztulástól. S éppen két évvel ezelőtt, 50. Születésnapom tájékán az Isten úgy éltetett, hogy húsevő baktériumot szabadított rám, Szandányi István sebész főorvos barátomnak köszönhetem, hogy túléltem. Az ő kedves humorral megírt születésnapi versikéje - versszikéje - mementó marad nekem. És kivételes kegyelmi állapotban világított már be gondolat olyan heves, fényességes, elveszejtő energiával, hogy úgy éreztem, hiába dörömbölök, menthetetlenül bent égek magamban.

-          Ki bátorított versre, és ki beszélt le róla?

-          Attól a kilencéves kori venisanctei pillanattól tudtam mindentől és mindenkitől függetlenül,  elrendeltetett: írnom kell. Azok a szellemi nagyságok, például Illyés, Weöres, Nagy László, Pilinsziky, Kormos István, akik látva láttak és akarták, hogy így legyen, erősítettek. Tudom, tartozom nekik. Ám azoknak, akik évtizedeken át folytonosan gyöngíteni akartak, egészen a megszűnésemig, nos azoknak pedig hálás vagyok, mert soha nem ernyedhettem el; mindig valami vagy valakik ellenére kellet magam felmutatni.

-          "Szíttál-e lassú mérgeket?" ? van káros szenvedélyed?

-          Igen, az élet.

-          Mivel múlatod a szabadidődet?

-          Az idő múlat velem.

-          Sújt-e depresszió, s mivel védekezel?

-          Igen, egyre gyakrabban, sajnos egyre jogosabban. Úgy védekezem, mint a tenger, amely nem hal bele önnön hullámvölgyeibe.

-          Mi bosszant, mi szomorít?

-          Bosszant, hogy nem tudok méltóképpen felnőni. Amilyenné mégis felnövünk, az meg elszomorít.

-          Hol tudnál élni, ha nem élhetnél itt?

-          Bárhol, ahol szabadon fáradozhatnék annak útján, módján, hogyan élhetnék mégis itt.

-          Mi hiányzik az életedből?

-          Ó, minden megvan, már csak egy platina nyakkendőtű hiányzik.

-          Miben hiszel?

-          Abban, amit nagyapám által megtanított Hitvallás című vers utolsó strófája számomra elévülhetetlen érvénnyel így fogalmaz meg:

 
            "Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában,

            Hiszek egy isteni örök igazságban,

            Hiszek Magyarország föltámadásában!"

 

És abban is, egyszer tán eljő az idő, amikor e föltámadáson munkálkodók "pályabére" nem mindig a keresztre feszítés lesz.

 

*Részlet a Farkas László cikkekből szerkesztett Lyukasóra mellékletekből, 1998-ban