Dr.Bakay Kornél professzor laudációja Döbrentei Kornél díjazottról.

 

Az ÁRPÁD PAJZSA kitüntetés átadásán 2011. július 2-án Révkomáromban

Bakay Kornél így köszöntötte Döbrenetei Kornélt

ÜDVÖZLET A HAZA POÉTÁJÁNAK !

AVE CORNELIUS MEUS !

Kétszáz esztendővel ezelőtt már ránk kiáltott nagy nemzeti költőnk, Berzsenyi Dániel:

Romlásnak indult hajdan erős magyar!

Nem látod Árpád vére miként fajul?

A méltatlanul mellőzött niklai remete magyarság-féltése senkiben sem ég akkora lánggal az újkori magyar költők és írók között, mint Döbrentei Kornélban.

 

Méltóságunk oda, megsilányult vérünk,

okosságnak hisszük tehetetlenségünk

mert félünk, félünk, félünk,

írmagszakadásig zsarolt véreinket

árvaságra hagyjuk, soha nem védjük meg,

nem évül el a bűnünk.

De nemcsak ez köti össze őket, hanem az Istentől kapott tálentum értelmünket, lelkünket elkápráztató tündöklése is. A zseniket azonban a hivatalból kinevezett szürke eminenciások, akiket Bíró Zoltán szellemi életünket irányító nyegle senkiknek nevezett, soha sem szerették. Makovecz Imre úgy fogalmazott: nem kívánatosak, mert hivatalosan nem férnek be sehová.

A költő-óriás Berzsenyit, Vajda Jánost éppen úgy semmibe vették a kortárs hatalmasai, mint az 1651 óta nemességet kapott Döbrentei család reformkori jelesét, Döbrentei Gábort. És a sorsok nemzedékről-nemzedékre ismétlődnek.

Vannak nemzetek, nemzetségek, családok, amelyeknek túlnyomó részt mellő- zöttség, nemtelen méltánytalanság és szenvedés jut osztályrészül. És mégis vállaljuk, és mégis meghátrálás nélkül verekszünk eszméinkért, igazunkért, megmaradásunkért. Mert soha sem szabad feladni ! – hirdeti Döbrentei Kornél, drága testvérem, nagyrabecsült barátom, lánglelkű példaképem, magányos bozótharcos-társam. Ő is vállalta, én is vállaltam a mellőzést, a megbélyegzést. Mennyire igaz, amit mondott: Úristen, mire vihettem volna, ha nem itten születek a magyar Golgotán?

A jelenkori, súlyosan megtizedelt, magyar középosztály nemzeti értelmiségének tagjai közül senki sem áll oly közel hozzám, mint szeretve tisztelt Druszám, ezért róla szólni, számomra nagy megtiszteltetés.

Históriás ember vagyok, így hát nekem is utalnom kell az időpont és a hely történeti jelentőségére. Mégpedig őszintén, tudva és vállalva Döbrentei Kornél sarkigazságát: aki a magyarság érdekében igazmondásra mer vállalkozni, az kardélre hányatik.

2007-ben Szörényi Levente azért választotta július elejét az általa alapított Árpád-pajzsa-kitüntetés átadására, mert egyre inkább feledtetni kívánják velünk, mit köszönhetünk Árpád nagyfejedelemnek, a Honszerző vitéz és nemes férfiúnak, aki nekünk Hazát adott, s azt a 907. július 5-7. közötti csatában meg is védte. Igaz, nem ezt a mai, szűkre szabott, maradék-országot, hanem az igazi Kárpát-hazát, amelyet 91 évvel ezelőtt elvettek tőlünk. S a többség akkor is, azóta is hagyta, hogy így legyen, hogy így maradjon. Azért Kárpát-medence, hogy fájjék ez a keserves tájék.

De az igazi emberi értékektől megfosztott tömegtől mindig elkülönült egy embercsoport, amelynek tagjai harcoltak, cselekedtek, s magukat mérleglés nélkül feláldozták. Igen, a Hazáért !, bármilyen gúnyosan is kerepelik az idegenszívű balliberálisok ezt a szent szót. Így tettek a Döbrenteiek is. Kornél nagyatyja, ezredesként, a Székely Hadosztály tisztjeként 1918-ban, Édesapja hivatásos katonaként a második világháborúban, a brjanszki erdőben. Még a Szent László hadosztályba is jelentkezett. Tudták, és mi is tudjuk, a tét hatalmas: megtarthatjuk-e történelmileg örökölt és belakott hazánkat avagy véglegesen és végzetesen kiszorulunk innen? Ha a történelmünket elorozzák, ha nagy múltunkat meghamisítják, már félig ledöftek bennünket. A költő kardja a toll, de a történész pennája sem lehet más. Különben csak altájéki nyalóka lesz mindkettő.

Az Árpád nagyfejedelem életében lezajlott pozsonyi csata (Pozsonyt már 1001-ben írott forrás említi Poson alakban, míg Bratislava csak 1837-től létezik), sorsdöntő győzelem volt. Különös, hogy pld. az „Árpád-kor háborúi“ (1986) c. kötetben mindössze hat sor szól róla, a 955. évi augsburgi csatavesztésről viszont hat oldal ! Hadd okuljon a magyar gyermek és felnőtt, hogy milyen semmit érő ez a nép, hogy mennyire elvertek bennünket. Pedig a Kárpát-medencére törő idegenek, a mongol hadjáratokig, soha sem tudták elfoglalni Magyarországot. S 1242-től 284 éven át ez így maradt.

A nyugatiak hódító háborújával szemben kétségtelenül önvédelmi harcot vívtak Árpád harcosai, ezért elfogadható a pajzs, mint védőfegyver, Árpád jelképeként. A magyar hadművészetben azonban a XII. század előtt, első sorban a támadó fegyverek voltak a meghatározók. Gondoljunk csak a világra szóló európai hadjáratokra. A feltárt sírokban nem is fordul elő egyetlen esetben sem pajzs vagy annak bármiféle maradványa. Nyilvánvalóan, mint a szkítáknak, mint a hunoknak s mint az avaroknak, a mi őseinknek is voltak nehézpáncélos alakulatai, ám a túlvilági útra láncinget, vértet, sisakot, pajzsot nem vittek.

A görögök kerek pajzsa (pelta), majd a későbbi ovális clipeus éppen úgy, miként a rómaiak és a germánok nagy pajzsai (scutumok) bőrből, fából, vászonból készültek, amelyeket érc vasalásokkal és díszítményekkel látták el. Közepére tették a köldököt (umbo). Sokszor belül felírták a viselője nevét és csapatszámát is.

Hiába emelték pajzsra Árpádot, ez perzsa, bizánci és germán szokás volt, s a kazárok és a birodalmukba tartozó, de egyáltalán nem kazár-szolga-magyarok is, amiként ezt súlykolják belénk másfél évszázada, csak azért vették át ezt az idegen szokást, hogy megmutassák a világnak, az ő nagyfejedelmeik is éppen akkora urak, mint a perzsa sahinsah vagy a bizánci császár. Ugyanezt fejezte ki a pendiliumos magyar Szent Korona is.

A Duna balpartján, Révkomáromban vagyunk s ez a hely is, miként az előző helyszínek is, több, mint jelkép. Jelzés, fellőtt világító rakéta mindazok számára, akiket még nem tudtak saját nemzetük ellen fordítani. Ez a föld is a mi földünk volt és maradt. Eleink temetői lettek a határjelző oszlopok.

 

Soha nem ott ér véget a haza

de oszthatatlan tovább honúl

a televény alatt, akkor is ha

elsüppedt haranglábakon biceg

az emlékezet, anyaföld göröngyülj

menekítőn a balladákat

csikorító csontok fölé, óvd meg

a sírokban telelő múltat.

 

Anonymus is megemlíti Komáromot Camar alakban. E földben nyugszik Ketel és Alaptolma földi maradványa. S persze nyelvészeink durva csalafintasága, hogy Komárom neve a szláv szúnyog jelentésű szóból vezetendő le. Mert minden magyar szót le kell vezetni valamilyen idegen nyelvből. Mi mindent átvettünk valakiktől, nekünk saját értékeink nem lehetnek.

Komárom európai hírnevét kétségtelenül a XIX. században megépített monumentális erőd-rendszerének köszönheti, amely 1807 és 1877 között épült meg s lett az Osztrák-Magyar Monarchia legnagyobb erődítménye. De nekünk nem ezért megbecsült nemzeti kegyhely. Hanem azért, mert 1849. szeptem- berében Klapka Györgyék itt nem tették le feltétel nélkül a fegyvert. Emelt fővel, méltósággal vonult el 30 ezer ember, akiket a Rákosi-Róth - Csermanek-Kádár-előd, a vérengző Haynau nem bánthatott, mint Aradon tette. Milyen szép lenne, ha most is szólna Egresy Béni Klapka-indulója s ha láthatnánk Lipovniczky István komáromi plébános tábláját, akit bitóra akart küldeni Haynau, hazafias prédikációi miatt. Döbrentei Kornél joggal kesergi kérdőn: bitófamankóidon hová igyekszel, ország?

S miért feledték a felvidékiek a Komáromban 1919. május 1-én, a cseh legionáriusok által lemészárolt 117 magyart, akiknek feltrancsírozott teste még a cseh orvosokat is elborzasztotta? Miért feledtük az 1946-ban Benešék által meggyilkolt, megkínzott, rabszolgának eladott, kitelepített magyar tízezreket? A magyar holokauszt senkinek sem fáj !

S hová lett a megmaradt hatszázezer felvidéki magyar? Hová lett a magyarok közötti szoridaritás? Miért nem tudunk felfényleni? Miért csak 100 ezren igényelték eddig a magyar állampolgárságot? Valóban ma már kutyadolog magyarnak lenni? A sohasem volt-lehetett, kandallómeleg Magyarország valóban elérhetetlen álom?

Az Árpád-pajzsosok hada élharcosokból áll. Vezessétek hát a bele nem nyugvókat, az emlékezőket! Menjetek előre, bár fejjel a falnak, ahogy drága Testvérem-Druszám ajánlja, hiszen az ütközés visszhangja erőt adhat a gyáváknak, a meglapulóknak, akik azt hiszik, hogy megúszhatják.

907. júliusában a pozsonyi csatában a magyarok (Ugri) már nem a dicsőségért (sed non pro gloria), hanem a megmaradásukért (sed salute) küzdöttek, ezért keményen ellenálltak (acriter resistunt). Nyilvánvaló, hogy a pozsonyi csata napja pirosbetűs ünnepnap kellene legyen Magyarországon, ezzel szemben az emberek többsége nem is hallott róla. Ma sincs kultusza.

A keresztre feszített Magyarországot sem 1920-ban, sem azóta nem siratja senki. Magányunk teljesnek látszik, de Döbrentei Kornél és pajzsos vitéz-társai csak-azértis-emberek, s kimondják az igazságot, megmutatják az ellenséget: a befogadott idegenszívűeket, akik gyűlölik az őket minden jóval körülvevő magyar hazát. S ezek a lények ki akarják ölni a magyarokból a lelket, a hitet, a múltat, az önbecsülést, az összefogást, a harci szellemet. De nem hagyjuk magunkat:

Fiúk, hová tűnt a virtus, hol lakik,

meddig hátrálunk még, a méhfalig?

Fiúk, figyeljetek a Turul madárra, ha nem,

cselédek maradtok, tányérváltók,

Trianon óta nem jártak le a váltók.

Konokul csatát állni, esély s számadás,

Hunor-Magor sarjak, fel s ellentámadás!

Ma azt hisszük, azt véljük, hogy nemzeti kormányunk van. De visszaállították-e az 1896. évi VII. és VIII. törvé

1. §. A magyar Szent Korona országainak törvényhozása vallásos áhitattal ad hálát az isteni gondviselésnek, hogy Árpád és vitéz hadai által megalapított hazát oltalmába fogadja, fejedelmeit bölcsességgel, népét erővel és önfeláldozó hazaszeretettel megáldotta, és az országot jó és balsorsban segítve, annak lételét ezer éven át, sok viszontagságok között is fenntartotta.

3. §. A törvényhozás a magyar állam ezer éves fennállásának emlékét örök idők

re törvénybe iktatja.

Visszaállították-e az 1907. évi XVIII. törvényt, amelyben Árpád fejedelem örök érdemét is törvénybe iktatták? Nem, egyiket sem tették meg.

Szellemi szabadságharcunkban magunkra maradtunk. Valóban tesze-tosza népséggé züllöttünk. Alig van már olyan magyar ember, aki harcra kész. Pedig a világ csak az erőszakból ért. Nincs igazság, csak hatalmi érdek.

Döbrentei Kornél nemrégiben megtalálta igaz Párját, Petrás Máriát. Így a megözvegyült, kicsi fiát elvesztő férfi, öregkorára révbe ért. Ha majd bekövetkezik a végzetes sötét, ők már nagyon fényes fogódzókat hagynak maguk után. A Zsoltáros ultimátum (2009) a bizonyságlevél erre. Magyarország kirabolt verem, sírgödörnek tán elég, hazának kevés. Petrás Mária hisz abban, hogy a Jóisten nem fog elhagyni minket soha, én azonban olykor perlekedni merészelek az Úrral, s ha képen vágnak balról, nem tartom oda jobb arcomat is. Mi Kornélok, nem tudunk mindent megbocsájtani, nem tudunk minden bűnt feledni. Nekünk elvárásaink vannak, mert feláldoztuk az életünket.

Keserű gyászomban, amikor magam is szitává sarkantyúzom meggyengült szívemet, jobban értem a költő sorait: megcsomózták istrángját a vérnek, a Duna sem moshatja ki onnan a rögöt. Így lettem mára özvegy. Az Élet valóban átáramlik rajtunk. Elrabolt, tönkretett ifjúságunkat, szétdúlt férfikorunkat senki sem teheti jóvá. Az utolsók egyike vagy, drága Kornél Öcsém, a férfiak közül. Kik szülnek ezután új, igaz férfiakat?

Te Radnóti Miklósról mondtad, én most Rólad mondom: nagy a Te példád, Korni. A szobád falán függ Édesatyád tiszti kardja, és az 1997-ben megkapott Balassi-szablya. Ezek valók leginkább Hozzád!

Véded majd maradék népedet ezzel a pajzzsal, de én Neked átadnám még Atilla hun nagykirály arany íját is, amely a harc, a küzdés, a meg nem hátrálás jelképe, s egyben vezéri méltóságjelvény.

Szörényi Leventének hatalmas érdemei elévülhetetlenek. Csodálatos alkotásain kívül megtalálta a legérdemdúsabb magyarokat, akiket hadoszloppá szervezett. Isten áldja őt és a Hazát megtartó magyarokat!